A felnőttek másik világban élnek és másik nyelvet beszélnek – persze, hogy nem értjük egymást

17/11/20 hétfő
ujnemzedek.hu
Igen, a fenti megállapításban nincs túl sok újdonság, csak a PlayIT-en személyes sztorikban is láthatóvá vált a különbség.

PlayIT, igen ez az a rendezvény, ahol a gamerek, az IT-világ szerelmesei, a magyar youtuberek és rajongóik felvonulnak, erős cosplayes támogatással. Tipikusan „minden is” van, ami ezekhez a témákhoz kapcsolódik. Elmondani nehéz, megmutatni könnyű:

Az Új Nemzedék Központ is kint volt, hiszen a Digitális Immunerősítő Programunk épp témába vág, illetve volt egy közös színpadunk a HelloWorlddel, ahol zseniális beszélgetések voltak mindkét napon, ezekről hamarosan majd elérhetőek lesznek a videók is.

Mi pedig kószálunk, beszélgetünk. Úgysem vállalkoznánk a hihetetlen techújdonságok és játékfejlesztések elemzésére, ennek oka egyszerű: nem értünk hozzá. Viszont kíváncsiak vagyunk, így tehát kérdezünk. Kérdezünk a sorban várakozó tizenegykét évesektől, a komoly elemzésbe és sültkrumplifogyasztásba bonyolódott 20-asoktól és persze kérdezünk a kabáthalmok és légyszifogdmeg-táskák fogságában egykedvűen várakozó ötvenesektől is.

Hamar megtudjuk az álltalános játékszabályt a 13 éves kaposvári Marcitól: másfél óra játék engedélyezett hétköznap, de nem para a fél óra csúszás, ha jók a jegyek. Megerősíti ezt az üllői Ábel is, aki már 16, így nála már egy kicsit rugalmasabbak az időpontokkal. Persze a telefonnyomkodásra nem vonatkozik ez a szabály, sőt, általában nincs is rá külön. Bármikor mehet és úgy tűnik bármeddig, hiszen pillanatok alatt beállították a Facebookon, hogy a szüleik ne láthassák mikor vannak online, a többi felületet meg ők úgy sem ismerik. És persze mindig van egy újabb related videó a Youtube-on, akad még egy komment, jön egy újabb tagelés az instán és érkezik valami Viberen vagy a Snapchaten. Mennyire megy ez radar alatt?

Eléggé, legalábbis a büfénél kabáthalom felett őrködő, negyvenes évei végén járó apuka szerint. János  mély őszinteséggel mondja nekünk: „semmit nem értek abból, ami itt folyik”. 14 éves fiával és annak barátaival érkezett, a mai napon betöltött szerepe: sofőr, ülőhely&kabátőr és a „kimeríthetetlen” pénztárca tulajdonosa.

„Fogalmam sincs, mihez fog kezdeni. Próbáltunk már beszélni róla, de nem érdekli semmi. Nem rosszak a jegyei, nem erről van szó…, csak azt látom, hogy nincs olyan hobbi vagy téma, ami igazán érdekli vagy hosszabb távon foglalkozna vele. Az anyja jobban ért a telefonhoz és az internethez, néha megnézi, hogy milyen oldalakat látogat a gyerek. Azt mondta semmi szörnyűt nem talált, sőt, ő is megnézett egy-egy srácot, aki ilyen videókban beszél a leghétköznapibb dolgokról. Próbáltam beszélni a kölyökkel ezekről, de egyszerűen nem megy.   Én nem értem, amit ő mond, ő pedig nem érti, amiről én beszélek. Én rádiót hallgatok, megnézem a híradót, ilyesmi, gondoltam ő is biztos belefutott legalább nagyvonalakban azokba a hírekbe amik ott mennek, de semmi. Olyan, mintha egy másik bolygón élne és csak átugrana néha a miénkre, aminek ugyan megtanulta a nyelvét és érti a szavakat, de azok mélyebb jelentéseit már nem.”

Hasonló dolgokról beszélünk pár perccel később a szintén sofőr&pénztárca funkciót betöltő anyukával, Eszterrel is. Ő talán nem ennyire borúlátó, azt mondja viszonylag sokat beszélget a lányával, de persze maximálisan megérti a pár méterre ülő János problémáit, hiszen ő sem értett egy mukkot sem abból, amit lányai egymással beszéltek az idefele úton.

Sétálgatunk tovább, próbáljuk feloldani magunkban azt az ellentmondást, ami a helyszíni hangulat + látvány kombó és a szülőkkel való beszélgetés között van. Volt valaha olyan, hogy a szülők és gyerekek megértették egymást? Slágerek, könyvek, filmek ezrei szólnak a meg nem értett fiatalságról és a begyöpösödött öregekről, akkor ezen most nem is kéne meglepődni?

Összefutunk két sráccal, egyikük 19 éves és online marketinget tanul, társa pedig 23, és rendszergazda egy iskolában. Elmeséljük nekik tapasztalatinkat, hevesen bólogatnak értik, pontosan tudják miről beszélünk, hiszen ők két tűz közé ragadtak. Aktívan részt kell venniük a felnőtt világban és megy is nekik, miközben értik azt is, amiről a tizenévesek beszélnek. Látják a kommunikációs szakadékot, de elmondják azt is, hogy nem csak a szülők érzik a kommunikáció hiányát, hanem a fiatalok is. Azt is tudják már, hogy mennyire kimerítő tud lenni egy nap a munkahelyen és milyen extra erőfeszítésre lenne szüksége a szülőknek ahhoz, hogy „beletanulják magukat” a gyerekeik világába. Arra jutnak, hogy meg kéne próbálni a gyerekeket rávenni arra, hogy foglalkozzanak a szüleikkel. Érdekes felállás, valami ilyesmit tanácsolt egy éve pont itt Andrei barátunk is. Legközelebb megpróbálunk találkozni olyanokkal, akik kipróbálták a dolgot.

-zs-

címlapkép: Ilya Yakover on Unsplash