A lógást, na, azt egy külföldönmaradás sem tudja pótolni

17/01/27 péntek
ujnemzedek.hu
Hannák Ancsa 31 éves, cimborája, Sorok Írója 34. Először a Hollán Ernő utcában sétálunk, onnan ülünk be sütizni. Ancsa flódnit eszik, én cseresznyés pitét, Ancsa 5 évig kutatott, tanított és tanult a doktorijáért Bostonban, én meg cikket írok erről. The long story short: 2010 őszén ment ki, PHD képzésen vett részt. Ami nem volt könnyű. De miért nem volt? Csak a honvágy miatt? Vagy nehéz volt amerikanizálódni? Sikerült egyáltalán? Csomó kérdés, a cukrászdában Coldplay szól. Ancsa szerint nagyon fura, hogy az interjú készítője, Sorok Írója előveszi a hivatalos hangját, és ennek kapcsán előjön a felnövés/nem felnövés problematikája is - az első kérdéses pontok azonban a sütikért való fizetés során jelentkeznek.

Te, ezt most komolyan kérdezted? Márhogy a papír 500-as, az még valid-e itthon?

- Aha.

Nincs is fém 500-as. De várjál, mikor jöttél haza?

- Jó, most ezzel nem kell cikizni…

Nem, tényleg érdekel!

- Hm. Hát, ha a komoly, végleges és kimondott hazaköltözést értjük ezalatt, akkor ez a dátum a konkrét hazai munkába állasom lesz - december 1.

Vagyis két hónapja élsz újra Magyarországon. Viszont ötszázassal még nem fizettél. De nyilván nem feltétlenül kell két hónap alatt pont papír 500-assal fizetned, illetve nem felejtettél el magyarul sem. Mi a melód?

- Posztdoktori képzésem keretében kutatok.

Mit?

- Mindenféle társadalmi jelenségeket online adatok segítségével. Ez kicsit a szociológia és az informatika határán egyensúlyozó terület.

És ezt odakinn nem tudtad volna kutatni?

-De.

Adja magát a kérdés, úgyhogy talán kezdjük is a végéről: akkor miért jöttél haza?

- Igazából sosem volt kérdés, hogy kinn maradok-e vagy sem.

Tehát nem volt célod, hogy bostoni lányt faragj magadból?

- Nem.

Ez azért egy betervezett hatéves kinn tartózkodásra meglehetően erős kijelentés. Értem ezt úgy, hogy hat év alatt BÁRMI megtörténhet.

- Előre tudtam, hogy honvágyam lesz.

Hm. Prehonvágy. És végül azok a dolgok hiányoztak odakinn, amiket „előirányoztál”?

- Nagyjából, aha.

Épp flódnit eszel. Hiányzott?

- Nem is az efféle dolgok… szóval nem a „dolgok” hiányoztak feltétlenül, oké, az amerikai kaja pocsék. Ami a legjobban hiányzott, azok a barátaim, illetve azok a fajta kapcsolatok, amiket itthon tudok kötni emberekkel.

Mert ott kinn nem lehet olyan kapcsolatokat kötni, mint itthon? Valljuk be, én a Facebookon, mivel haverok vagyunk, végig követtem az eltöltött időt, és nem úgy tűnt, mintha elveszett lányként egyedül derpegnél egy hideg, fűtetlen szobában.

- Bostonban is egészen sok barátom lett a végére, de hogy ezek valahogy más minőségű kapcsolatok. Említetted a Facebookot: talán azért volt sok barátoskép fenn, mert sokkal több mindent csináltunk együtt. De azért az nagyon nem ugyanaz, mint amikor a húsz éve örökhaverokkal órákig ülünk egy kávézóban, és beszélgetünk. Lehet, hogy az ottaniakkal egy csomó olyan élmény ért, ami itthon nem fog, viszont azt a meghittséget, inspirációt és... a lógást, na, azt egy külföldönmaradás sem tudja pótolni.

A lógás?

- Lógás. Az, hogy ilyen evidens legyen, hogy maga a találkozás a lényeg – mindegy, mit csinálunk, együtt vagyunk, és már az jó. Önmagától.

Mennyire tudtál különben kinn amerikai lenni?

- Attól függ, hogy milyen szempontból kérdezed. Azt hiszem, hogy nem különböztem eléggé ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen: én egy más kultúrából jöttem – egy thai, vagy japán évfolyamtársnál ez egészen másképp csapódott le. Mondom: ebből a szempontból szerencsém is volt, épp a határon mozogtam – egészen közel pörögtem az ő kultúrájukhoz, ami pedig más volt, abban max furának, és nem kívülállónak tűnhettem a szemükben. Szóval csak azt akarom mondani: szerintem, ha akarok, lehettem volna amerikai, viszont úgy éreztem, hogy valamit képviselnem kell abból, amilyen vagyok – azt vettem észre, hogy amitől amerika Amerika, az nekem nem tetszik feltétlenül.

Oké, akkor mitől Amerika Amerika?

- Jézusom, ezt kár volt felhoznom. (hosszú szünet) Hát például a legszembetűnőbb különbség… amikor megérkeztem, és elkezdtem bejárni az egyetemre, egyből mindenki baromi kérdezősködő lett, meg nyitott, meg úgy fest, érdeklem őket – azonban nagyon hamar kiderült, hogy ez egy picit (legalábbis számomra) picit álságos. Hogy emögött nincs sok tartalom. Senki sem figyel oda igazán, nem jegyzik meg a válaszokat. És igazából ez ellen én végig lázadtam kicsit, hogy én igenis mélyebb és tartalmasabb beszélgetéseket szeretnék folytatni, és meg akarom ismerni azt a másik embert.

Ez 10-ből - számításaid szerint - hány embernél jött össze?

- Fél.

Ne szivass. Ez enyhén szólva is sötét kép - nem lehet, hogy te rontottál el valamit, és most a bizonyítványodat magyarázod?

- Hát, meglehetősen szociális lény vagyok, aki a legkényelmetlenebb helyzetekben is képes jól érezni magát. Valamint tegyük hozzá, hogy ezzel szinte az összes kinn élő európiai egyetértett -mi magyarok Európában azt gondoljuk, hogy Németország mennyire másmilyen, mint Magyarország, de Amerikában élve egy csomó dolog pont annyira zavarta a német és spanyol lakótársamat, mint engem.

Ha már a megérkezésről beszéltél: mennyi ideig tartott az akklimatizálódás? Egyáltalán: maga a döntés, hogy te elhúzol Amerikába, hosszas tervezés vagy egy spontán ötlet eredménye?

- Totál spontán jött. Időközben rájöttem, hogy egy kicsit talán ezért voltam könnyebb, vagy inkább más helyzetben a többi PHD hallgatóhoz képest, mert ők igazán megfontolták a dolgot: iskolákat csekkoltak, rágódtak a dolgon, széttervezték magukat, és gyakorlatilag az életüket tették bele a kofferba, amikor az Államokba cuccoltak. Én végeztem az ELTE-n matek és szociológia szakon, és fogalmam sem volt, hogy mit csináljak.

Igen, nem egy nyerő kombó.

- Ja, hát fura párosítás. Mindegy, a mákom az volt, hogy a Barabási Albert Lászlónak - aki az egyik legismertebb magyar hálózatkutató – az egyik könyvét olvastam épp, és valai megkérdezte, hogy miért nem írok neki egy e-mailt. Én meg hirtelen felindulással írtam, hogy szerinte mit kezdjek ezzel a dologgal, amit itt tanultam. Ő tényleg a szakterületének a híresembere, szóval azt gondoltam, nem is fog válaszolni, miért válaszolna, és mit ad isten, válaszolt. Azt írta, hogy épp itt van Pesten egy konferencián, miért nem találkozunk – és akkor így kb. fél óra alatt meggyőzött, hogy jelentkezzek PHD-ra, az való nekem. Nem tellett bele két hónap, és ott találtam magam a döntés előtt: maradjak, vagy menjek, mert mehetek.

És mentél.

- Mentem. De igazából nem voltam felkészülve, fogalmam sem volt arról, hogy lehet, hogy kell Amerikában élni… úgy fogtam fel, mint egy izgi lehetőséget, ha meg nem tetszik, akkor hazajövök. Tök egyszerűnek képzeltem az egészet, kimegyek, ők fizetnek mindent, nem néztem utána rendesen. Nem is értem így utólag, hogy ez hogy lehet – annyira nem tudtam, hogy mibe vágom a fejszémet.

…szóval az akklimatizálódással mi a helyzet? Mikor nem érezted már magad totál idegennek?

- Bostonban azért elég sok magyar él, és én is egy itteni barátnőmnél szálltam meg. Ez baromi nagy szerencse – rengeteget segített az alapinfók megszerzésében, a hozzászokásban, illetve persze abban, hogy ne érezzem magam teljesen egyedül. Dehogy egyébként meg az egyetem minden ilyen keretet létrehoz, hogy minden egyszerűbb legyen.

Jobb kint tanulni?

- Fú. Én egészen másfajta tanulást ismertem meg. Most minden negatív/pozitív előjel nélkül fogom használni a passzív/aktív tanulási folyamat-kifejezéseket: míg az ELTE-n passzív volt minden, vagyis nagyon-nagyon-NAGYON sok elméletet tolnak rád, Bostonban hirtelen egy olyan aktív tanulásban lett részem, ami inkább afféle „csinálás”. Mindig konkrét projektek, feladatok voltak, és emlékszem: az elején fogalmam sem volt, hogyan kell ehhez hozzáfogni. Nem tudom, melyik a jobb módszer – de azt, hogy mind a kettőbe belekóstoltam, elég komoly előnynek érzem.

Mi volt a legfurább „amerikai-dolog”, amihez az istennek nem tudtál hozzászokni?

- A munkamánia volt eleinte a legfurcsább. Látszólag mindenkinek mindem a meló körül forgott. A témavezetőm, illetve a többi tanár, akikkel találkoztam, éjjel-nappal benn vannak az egyetemen, mindig, de MINDIG elérhetőek, állandóan tonnányi e-mail zúdult rám… de ezt úgy képzeld el, hogy a témavezetőm a… hogy hívják ezt, mézeshetek?

A honeymoon-on gondolkodtál el? Az, mézeshetek. És még mindig van papír 500-as.

- (nevet) Igen, szóval a mézesheteit töltötte épp, de melótémában skype-olt velem munkatémában.De egyáltalán nem volt szokatlan az sem, hogy valaki távkapcsolatban él a munkája miatt, mert el kellett költöznie egy másik államba. Nem akarok egész Amerikára általánosítani – ez az én egyetemi szférámban totál mindennaposnak tűnt.

Hm. Azt akartam kérdezni, hogy kell elképzelnem egy szabadnapodat, de ezek alapján gyanús, hogy hosszú ideig neked olyanod nem is volt.

- Hát ja.

De akkor egy picit mégiscsak amcsi lettél.

- Igen, ezt a részét a dolognak kénytelen voltam átvenni. Volt végtelen sok feladat, teljesen alap, hogy a témavezetőm éjjel-nappal online, ergo nekem is annak kell lennem, és hétvégén is, és amikor végre hazajutok két hétre kicsit, akkor is. Viszont ez abból a szempontból nagyon jól jött, hogy megtanultam szabályokat felállítani – mondom, ehhez évek kellettek, de végül sikerült.

Ehhez képest, amikor hazajöttél…

- Hát, amikor hazajöttem – várj, hozzátartozik, hogy azért hetekre, sőt, egyszer, úgy három év után, szakmai gyakorlatra a Prezihez azért én hazajárogattam, és mivel gyakorlatilag állandóan online működtem, a chat, skype, e-mail kapcsolat mindig ott zizegett az itthoniakkal. Mondanom sem kell, mennyire fontos támaszt jelentettek. Ezek a hetek, fél évek mindig óriási energialöketet adtak, egyik találkozóról a másikra rohangáltam…

Poszthonvágy.

- Az. :D.

Úgy nagyjából látjuk, hogy viszonyultál az ittmaradottakhoz te magad. Viszont hogy viszonyultak hozzád az itthoniak, amikor hazaértél?

- Hát… az volt a tipikus hozzáállás, hogy Amerikában egy álom lehet lenni. Hogy az, ami velem történt, hogy az ölembe hullott ez a PHD-lehetőség, meg fizetnek érte, meg hogy kint élek, ez valami csodálatos dolog, és innentől nekem tökéletes lehet az életem. Tök sok emberen tapasztaltam azt, nyilván nem a legközelebbi barátaimon, de egy csomóan nem nagyon hallották meg, hogy nekem is vannak problémáim. Hogy ez nem annyira fenékig tejfel. Nyilván nekem másfajta problémáim kezdtek lenni… szóval érted, baromi sokan panaszkodnak az életükre, és el akarnak innen menni, és akkor egyszer csak marha rossz lehet hallani, hogy attól, hogy lelépsz, nem feltétlenül oldódik meg minden. Nem megsértettek ezzel, hanem egyszerűen (itt egy csúnya szó van - a szerk) esett, mert bele lettem téve egy ilyen kalapba, akinek most sokkal jobb dolga van – azt, hogy nekem ott kinn nehéz, azt már nem is nagyon hallották meg.

Ez a környék, a Hollán Ernő utca oda-vissza neked ugye valamiféle biztonsági buborékot jelent. Nehéz volt visszatérni?

- Nem. Sőt. Magyarország anblokk rettenetesen hiányzott, ez a környék meg, igazad van: pláne. Itt nekem tök jól működtek a dolgok, alapvetésnek fogtam fel egy rakat olyan részletet, ami körülvett itthon. Ezek egy csapásra tűntek el. És aztán hazajöttem, és azt vettem észre, hogy nem tudom kommunikálni, hogy mennyi isteni királyság vesz minket körül. Iszonyú fontos összetevőkről beszélek, és ezeknek a hiánya sokkal rosszabb annál pl. hogy az embernek nincs pénze, legalábbis nekem biztosan. És ehhez kellett nyilván az is, hogy egy ilyen túlidealizált valami lett számomra Magyarország, borzasztóan nosztalgikus lettem, és rájöttem arra is: egy csomó dolog, amit én Amerikával szemben negatívumként éltem meg, az valójában a felnövésnek köszönhető.

Felnövésnek?

- …mondtam már, hogy mennyire fura, amikor előveszed a hivatalos szakmai hangodat?

Azt sem tudtam, hogy van nekem olyan. Nyilván a felnövésnek köszönhető, hogy lett. Neked van?

- Persze, ne viccelj. Egy csomó dolog már nincs viszont - csak a te felnövésed annyiban lehetett más, hogy nekem az, hogy elhagyom az itthoni, biztonságos kis kommunámat, és el kell kezdenem dolgozni, valahogy egyszerre ütött be. Egyik pillanatról a másikra, még akkor is, ha itt a pillanatok alatt éveket értünk.

Említetted azokat a dolgokat, amik nekem, aki nem ment ki Amerikába felnőni, már fel sem tűnnek. Amit a hazai szem úgy megszokott, hogy már fel sem csillan tőle. Mondanál párat?

- …nyilván tök szubjektív, meg coelho, meg baromságnak tűnhet, de nekem egyáltalán nem kérdés már, mit csinálok péntek-szombat este, mert annyi embert vágyok látni, hogy szinte bele sem fér az időmbe. Igaz ennek a fordítottja is: nem kérdés, hogy lesz valaki, aki gyógyszert meg húslevest hoz, ha beteg vagyok. Akinek ez nem ér semmit, az menjen talán ki 5 évre remetének, és majd megérti, mennyire fontos dolgokról beszélünk. És vááá: a 4-es/6-os villamos. Menj ki Bostonba, és megszereted a hazai tömegközlekedést.

Tuti sokan kérdezik, és nem akarok kimaradni: eltelt két hónap. Elmondtad, hogy vágytál haza, de most mit érzel: meg FOGOD esetleg bánni, hogy hazajöttél?

- Inkább azt szokták kérdezni, megbántam-e így utólag, hogy kimentem. Egyrészt nem, mert lett egy szakmai énem, aki addig még nem volt. Viszont lett egy csomó visszavonhatatlan dolog – lemaradtam pl. egy csomó fontos dologról a barátnőim életében. A legközelebbi barátnőmnek gyereke születik, és én az első x időben nem vagyok ott. Meg azért igen: van egy kis elvágyódás. Meg talán lesz is.