A bizonytalanság kegyetlen tud lenni

17/03/20 hétfő
ujnemzedek.hu
A most 19 éves Bodor Márk Jászkarajenőről indult – 10 év kecskeméti lét után 2017 januárjában keveredett Budapestre. A sztori ebből a szempontból nem is lenne érdekes a számunkra – Márk viszont talán sosem lépi át a saját határait, ha nincs egy jó nagy adag külföldi tapasztalata az emlegetett kettő életesemény között. De mit kapott vajon a hollandiai önkéntességtől, a nemzetközi programoktól és melóktól? Erről faggattuk – a dolog pedig minimum tanulságos.

Van ez a csodálatos program, amit ugye Erasmus+-nak hívnak – na, hát én négy éve találkoztam vele először. Ez segített megismerni más országokat, valamint ennek a programnak köszönhetem, hogy nyitottan állok a multikulturalizmushoz.

Mi volt az első körös élmény?

Ez egy egy kéthetes horvátországi ifjúsági csere volt – itt három ország fiataljai voltak jelen: Horvátország ugye, ezen túl Olaszország és Magyarország, átlagosan hét fővel. Egy kisvárosnak, ami Zágrábtól 50 kilométerre van, tettünk ajánlásokat azzal kapcsolatban, hogyan is lehetne élhetőbbé tenni a fiatalok számára.

Ez volt különben az első huzamosabb időszak, amit külföldön töltöttél?

Igen. Konkrétan az első.

A Google nekem itt azt mondja, hogy Jászkarajenő tényleg egy pici hely – 3000-en lakják, nem tűnik világvárosnak. Azt mondod, a horvát önkénteskedés volt az első komolyabb lépésed a kicsiből a nagy felé.

Annyit azért hozzá kell tennem, hogy 5.-es koromban beköltöztünk Kecskemétre, szóval nem voltam annyira tanácstalan, de tény, hogy a hosszabb külföldi tartózkodás elsőképp Sisak (Sziszek) városához kötődik.

Azért ez elég sok „életútpályaváltozás” egy fiatal számára. Mi volt a legnehezebb, mit tartasz az akkori éned számára mai szemmel is komoly kihívásnak?

Voltak kellemetlen szituációk, igen. A beilleszkedés tud nehezen menni. Én soha nem tartottam az agressziót célravezetőnek, mégis találkoztam vele mondjuk nézeteltérések kapcsán. Mások talán nem gondolkodtak hasonlóképpen.

Pedig, ha jól tudom, kitűnő tanuló voltál végig.

Igen.

Csesztettek ezért?

Hát őszintén szólva, volt rá példa.

De gondolom aztán az önkénteskedés során nem ez volt az, ami miatt kellemetlenül érezted magad.

Természetesen nem. Ezeken a programokon mindenkinek van esélye arra, hogy megtalálja a saját szerepét, és mindenféle negatív, agresszív hozzáállást a csoport maga igyekszik megbeszélni. Ha valaki nem érzi jól magát, akkor van lehetősége arra, hogy ezt kifejezze. Én itt az a srác voltam, aki szinte a legfiatalabb volt, mégis a legjobban beszélt angolul a résztvevők közül, sőt még pár horvát szóra is emlékszem, amiket ott tanítottak nekünk.

Szóval leszögezhetjük, hogy ahhoz, hogy valaki külföldön boldogulhasson, első körben csiszolódni kell, meg fel kell oldani bizonyos kommunikációs/kapcsolatteremtős gátakat. Két hét nem hosszú idő, de voltak azért más tanulságai is?

Igen, számomra itt világosság vált, hogy mindenki különböző, mégis nagyon hasonló.Mind emberek vagyunk, tanulunk, néha félünk és hibázunk. A legfontosabb talán megtalálni saját magad. Ebben az ilyen programok sokat segítenek.

Plusz leesett, hogy az angol nyelv neked nagyon fekszik.

Igen, ezért is jelentkeztem angol tagozatra. Ahonnan aztán végül matekon kötöttem ki, amit egyáltalán nem bántam meg.

A matek és az önkéntesség hogy fér meg egymás mellett?

Nagyon jól (nevet)

Csak mert, ha jól tudom, a következő etapos külföldi élményszintén önkéntes munka volt.

Igen, 2015 augusztusában kerültem ki Hágába. Az EVS (Europian Volunteer Service) keretén belül egy ifjúsági központba „dolgozni”. Tizenöt országból két-két fő mehetett – animátorok voltunk, vagyis gyerekekkel foglalkoztunk. Egy csapatban voltam egy német, egy osztrák, egy spanyol, két szlovák és öt holland résztvevővel. Fele fele arányban fiúk és lányok.

Ok, akkor megkérdezem: egy hónap alatt be lehet csajozni?

Hát, ez a programtól is függ, a körülményektől is, illetve nyilván magától a személytől. Nekem ebben az egy hónapban sikerült – de azért érdemes hozzátennem, hogy a hosszabb távú, féléves későbbi önkénteskedésem alatt ellenben nem. Eléggé érdekes, hogy az érzés, hogy van egy csapat ami a külvilágtól függetlenül dolgozik, lényegében egy burokban mennyire másként működik, mint a hétköznapok.Hágában mindenki, a 15 ország összes résztvevője tudta, hogy egy hónap múlva viszlát, mindenki hazamegy.

Az első hét mindig nehezen, bizonytalanul telik, kiszakadsz a komfortzónádból, nem tudod a határokat, ez az ismerkedés helye a rövid beszélgetésekkel: te ki vagy, mit csinálsz, honnan jöttél, stb. Szerintem bárkit megkérdezel, ugyanerről fog beszámolni: ez a folyamat sosem változik, minden programnak ugyanaz a menete. Van ez a kezdeti első harmad amit az követ, hogy megszokod a helyszínt, elkezded élvezni a melód (vagy nem), a közössége részévé válsz. Kicsit a sajátod lesz az egész. Megjegyzés: ebben a helyzetben mi azért meglehetősen védve voltunk, a szállás, az étkezés, a zsebpénz nem a mi gondunk: ha EU-s állampolgár vagy, egyszer te is részt vehetsz egy ilyen programon úgy, hogy a költségeket az EU állja.

De ha jól tudom, te később a saját szakálladra is nekivágtál a külföldnek. Nem volt ez egy kicsit visszás, értem ezt úgy, hogy nem volt nehéz megbirkózni a hirtelen jött apróbb-nagyobb költségekkel?

A második fél éves projektem, ugyanúgy EVS-en belül történt. Ugyanúgy kaptam zsebpénzt nem fizettem a szállásért, és bármikor jelezhettem ha nem tetszett a munkám folyamatában valami.

De az egy hónapos program után te beneveztél még fél évre.

Igen, hazajöttem Hágából, és megtörtént (nem csak szerintem, 10-ből 9 ember érzi ezt, az utolsó pedig annyira elfoglalja magát, hogy nincs ideje belátni. Ekkora változás mindenkit megérint) a mindenkivel végigfutó folyamat, aki huzamosabb idő után hazatér: itthon vagyok, minden ugyanolyan, mint volt, leszámítva egy valamit – engem.

Szóval az ember már egy hónap alatt is 180 fokot tekeredhet.

180-at nem mondanék. De igen. Tény, hogy más lettem.

Mi az a skill, aminek te már akkor a birtokában voltál?

Hát, ez volt az első olyan hely, ahol megtapasztaltam, itt már valóban felelősséget kell vállalnom. A munkámért, magamért. Ez volt az első olyan munkahely, ahol azt mondták: Márk, jó munkát végeztél. Vagy ha nem végeztem jó munkát, akkor azt is megfogalmazták, hogy mire kellene odafigyelnem. Például ha valakinek reggel 9-től negyven tíz éves gyerekkel kell játszania, foglalkoznia, akkor nem marad fent hajnali 4-ig bulizni, hogy aztán másnap napszeművegben várja a nap végét miközben “beteg”. Ez nem feltétlenül én voltam, de én is megtapasztaltam, hogy fáradtan nem jó dolgozni.

Már kereken három hónapja élek egy másik országban, és egészen érdekes látni a tényt: mennyit változunk nap, mint nap.
A magyar irodalom értéke mennyit nőtt, hogyan változok én is, és hogyan viszonyulnak hozzám az emberek.
Az elmúlt két hétben egy nagyon kedves barátomnak köszönhetően belekóstoltam a vegán életmódba. Hogy van-e problémám a hússal? Nincs, de nélküle is teljesen jól érzem magam sőt…még mások is ízletesnek találják a salátáimat.
Mindezen csoda mellett még régi új emberek is feltűnnek, ami különösképpen örömmel tölt el. Néha egy egy beszélgetés több motivációval tölt el, mint amennyit el tudok képzelni, és az egyetlen dolog, amire képes vagyok a mosolygás.
Ma is szerencsém volt, hogy valaki ennyire boldoggá tett. A zene neki szól ezen a hajnalon. (:

Márk blogjának többi bejegyzését Ide Kattintva olvashatod!

Kaptál egy konkrét visszajelzést.

Igen. A formális oktatási rendszerben az érdemjegyeken kívül legtöbbször ez nemigen mutatkozik meg, már az, hogy jól vagy rosszul csinálok-e valamit a gyakorlatban.

Megcsapott az Élet. Mi volt az, ami visszacsábított?

Hm. Hát talán az, hogy lehet olyan boldogan is élni, mint ahogy ők azt ott kinn csinálták. Hogy amikor kimentünk a pride-ra, senkit sem zavartak a félmeztelen emberek, mindenki boldogan sétált az utcán és nem hallottam egyetlen mocskos megjegyzést sem. Hogy nem okozott gondot a bolt pénztárosának, ha nem beszéltünk az anyanyelvén, szó nélkül angolra váltott. De ugyanez volt a vonatoknál is: amikor Eindhovenben nem tudtuk, melyik vonatra szálljunk, a kalauz először szintén hollandul próbálkozott, aztán mikor mondtuk, hogy nem értjük, akkor németre váltott, mikor mondtuk, hogy hát az se biztos, akkor meg jött a „Should I say it in English?” Apró dolgoknak tűnhetnek ezek, nem azok. Persze ott kinn sem fenékig tejfel minden.

Következő etap?

Hát, itthon volt egy hónapon keresztül próbáltam feldolgozni a visszatérést. Ez volt a fordított kultúrsokk, amit az előbb említettem.

Na. Mesélj.

Ez az az érzés, ami akkor tör rád, amikor megszoktad a másik életed, hogy nem a te nyelveden vannak feliratok, nem beszéli senki a magyart, hogy minden nap esik az eső… és akkor hirtelen visszakerülsz a B pontból az A-ba, és fura, hogy mindenki magyarul beszél, de kevesen értékelik milyen szép. Fura, hogy minden magyarul van és nem esik az eső 5-ből 4 és fél napon keresztül.

De várj, 18 évesen azért bejátszik már az egyetem is.

Hát, oda MÉG nem mentem el. Nem láttam értelmét, nem láttam azt a részét a dolognak, amiből profitálhatnék, inkább csak a negatív részét láttam magam előtt. Persze ezt otthon először furcsállották, de szerencsém van édesanyámmal. Látta a jó eredményeimet, de azt is, hogy nem szeretném ezt az egész rendszert, és nem erőszakolt bele.

Ez valóban kemény indok. És inkább fogtad magad, és kimentél megint külföldre.

Igen, Kecskeméten az ifjúsági irodában kezdtem el dolgozni, ahol egy kolléganőm, barátom, aki mellesleg tanácsadó talált egy lehetőséget: Belgium flamand részén kellett (a kiírás szerint) fiatalokkal foglalkozni egy ifjúsági szállón hostként kellett működni. Mi fogadjuk a vendégeket, segítjük őket, körbevezetjük őket, mindenféle programokat szervezünk nekik. Úgy voltam vele, mit is veszíthetek? Beadtam a jelentkezésemet, aztán hirtelen egy skype interjú után ott találtam magam a helyzetben, hogy megjött a email. Három hét múlva várnak. És én úgy döntöttem, hogy ez a legjobb időszak, mire kellene várnom? Lehet, hogy egyelőre ismeretlen, de a legfontosabb részleteket ismertem. Kimentem.

Nyilván azért voltak elképzeléseid. Azt találtad meg kinn, amit kerestél?

Oké, tegyük hozzá: volt egy kis rózsaszín köd az egy hónapos önkénteskedés után. És a hirdetésben az is benne volt, hogy akadhat némi kültéri munka, kétkezi meló, amit holtszezonban kell elvégeznünk. Nos, az történt, hogy az első három hétben a kétkezi munkából volt több, sőt, csak az volt. Kemény időszak, azt se tudtam, pontosa akarom-e az egészet.

Megfordult az agyadban, hogy otthagysz mindent a francba, és hazajössz?

Persze, nem is szégyellem. A hollandiai egy hónap teljesen más volt. Emberek között voltunk, mindenki számára új helyen. Belgiumban a fogadószervezetnek nem volt sok tapasztalata.  A legnehezebb talán az volt, hogy nem mondta el senki, hogy mit csinálunk, miért csináljuk, és ez kinek lesz jó. Semmi információm nem volt, és a bizonytalanság kegyetlen tud lenni. Elég makacs vagyok és ha nem látom az indokokat, nem nagyon vagyok motivált. Három hét után volt először, hogy elmentünk iskolába, és akkor kicsit fellélegeztem, de addig nagyon nem értettem, mit keresek én ott.

Iskola?

Igen, nyelvet tanultam a kinti kezdeti fizikai munka mellett. Itt azért kezdtem magam jól érezni, mert végigtekertünk biciklivel a kisvároson, ahol laktunk, és láttam, hogy nem csak én vagyok itt 18 éves, vannak korombeliek. Lesz kikkel találkoznom, és ismerkednem, ha úgy alakul.

Megbántad, hogy maradtál? Mi hiányzott a legjobban itthonról?

Érdekes, de honvágyam nem volt. Persze a barátaim, meg a bejáratott szokások hiányoztak. Három hónap elteltével változott a dolog: elkezdtem érteni és beszélni a flamandot – nem volt még ugyan hatalmas szókincsem, de azért na. Ez sokat nyomott a latban. A kültéri felújító munkálatokat ekkor váltotta fel az animátorkodás. Az, hogy nap mint nap találkoztam olyan emberekkel, akik sok pozitív visszajelzést adtak, és lett egy nagyon jó barátom, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot. Ami komoly váltás. Aztán egyik pillanatról a másikra, "aludtam párat" és letelt a hat hónap.

Összegezzük: mit kaptál ettől a hat hónaptól?

Önállóságot, és kitartást. Egyszer például egy csatorna fölött deszkán állva díszítettünk egy falat. A deszka leszakadt, én meg beleestem a vízbe, olyan 5 fokban kb. Akkor éreztem, hogy ez sok. Hogy nem értem, mit keresek én ott. Viszont kellett az a „hidegzuhany” ahhoz, hogy később nemet tudjak mondani olyasmire, amit nem kell elvállalnom. Azelőtt nem tudtam volna megtenni ezt: konkrétan emlékszem arra a pillanatra, amikor be lettem osztva egy olyan munkára egyedül amihez eredetileg egy ember is elég, aztán hirtelen a háromszorosára nőtt, én pedig egyedül maradtam vele. Elmondtam a kollégámnak, az első nap után, hogy a maradék egy hétben ezt így nem vagyok hajlandó folytatni, bármennyire tudnám. Eleinte próbáltak hárítani, mivel korábban is elfogadtam, ha dolgozni kellet, de itt belátták, hogy kell segítség és elfogadták, amit mondtam. Ez jó érzéssel töltött el.